01. Palackozott Boldogság

Ipiapacs Új Fejezet!

Hahó, drága egyetlen olvasóim! Már ha nevezhetlek titeket olvasóimnak? May I? Oké. Bocsánat! Nem kezdek el itt baromkodni, mert a végén még eltérünk a témától. Először is szeretném megköszönni mindazon embereknek akik voltak olyan lenyűgözően édesek, és a prológus alján megleptek azokkal a csodás megjegyzéseikkel. Tehát köszönöm neked, Katherine, Dorothy Large, Fruzsii és A.J., Diana na meg Elena!!! Szuperek vagytok! Nos, most pedig térjünk is rögtön a tárgyra azaz az (hűha jó sok az) első fejezetre, amely a Palackozott Boldogság büszke címviselője lehet. A fejezet Helosie Wood szemszögéből íródott, és azt hivatott bemutatni hogy milyen is ennek a lánynak a világa a baleset után. A karakter most még rideg ugyanakkor cinikus, és gyakran képes mindent a legsötétebb árnyalatában látni. Remélem hogy tetszeni fog ez a fejezet, ha így van akkor mindenképp számítok rátok komment vagy pipa formájában! 

Ölel és puszil titeket, Avianah

Első fejezet

Palackozott Boldogság

Az utóbbi hónapokban rengeteg megpróbáltatás ért engem, én pedig rendszerint vettem az akadályokat, a magam nem érdekel a világ módján. Fél évig voltam kómában és hat hónapnyi idő alatt épültem újra fel, legalábbis testileg. A pszichiáterem szerint mély depresszióban vagyok, és jelenleg az első fázis jellemző rám. Vagyis azt hiszem hogy a világ összes fájdalma bennem gyülemlett össze, és ezáltal előszeretettel fetrengek a saját magam által kreált mocsaramban, ahonnan félig nyitott szemmel, biztonságos távolból figyelhetem a mindennapok egyhangú folyását. Ezt ő maga fogalmazta meg így.  Talán van benne némi igazság, azonban én hozzátettem a magam gondolatait is. Először is gyászolok, így egyértelmű hogy nem vagyok képes annyira a mosolygásra, másodszor pedig már a baleset előtt is ilyen voltam. Úgy értem, én soha nem mutattam ki a rajongásomat semmi iránt, mindig is őszintén kimondtam a véleményemet, és a sötét humor az imidzsem elengedhetetlen kellékeként volt számon tartva. Voltak akik nem szívleltek emiatt, de a legtöbben pont ezért szerettek. Köztük Jack is. Nos, rendben. Tudom hogy nem egészséges számomra, ha rá gondolok. Ilyenkor mindig szívesen fojtom bánatomat tiltott szerekbe. Kiskorú lévén se dohányoznom, se alkoholizálnom nem szabad, mégis néha nem látom másban a menekülést. Persze a szüleim mint minden egyes krízishelyzetben, most is kitaláltak valami eszméletlen tervet, ami szerintük segíthet átélni a húzós időket. Ez az úgynevezett terv, pedig nem más mint a költözés.
Hiába voltak ott a barátaim, és a gimi ahova már két éve jártam..nem érdekelt. Én úgy gondoltam, hogy nekem mindegy hogy hol emésztem magamat. Gondolkodás nélkül rábólintottam a költözős tervre, és most itt vagyok. Az új szobámban. Jacksonville az év legnagyobb részében igen meleg, a téli időszakban azonban üde hőmérsékletű. Az eső itt nem túl gyakori, de amikor viszont leszakad az ég, akkor van hogy napokig el sem áll. Egy hatalmas családi házat vettünk meg, amiben bőven van még hely egy plusz családnak is, ráadásul anya legnagyobb örömére végre egy beépített igazi kandallónk is van, ami a nappali dicső fényét emeli. Az igazat megvallva, nem nagyon néztem szét a házban. Csak fogtam a cuccaimat, ami az én esetemben egy bőrönd és kettő darab nagy doboz, majd megkerestem a ház legtávolabbi és legmagányosabb szobáját. Ahogy beléptem a helyiségbe rögtön megtetszett a maga kissé régies, ugyanakkor nagyon is kuckós módján.
A szoba egyik fele, már a tetőtérbe volt építve, így azon a részen a plafon ferdén lógott az ember feje fölé. A szobához egy nagy ablak is tartozott, külön kialakított ülőkével, és még egy belsőépítészeti csoda is teret hódított a négy fal között. Egy fehér tölgyfa tört utat a helyiség egyik sarkából és egészen a plafonig nyújtózkodott tovább. A fa egy része tartózkodott csak a szobában, a nagyobbik fele a házon kívül terjeszkedett. Látszott hogy mérnöki pontossággal tervezték meg, és alakították ki ezt a szobát, egy külön kis birodalmat varázsolva a lakójának.

Pár pillanatig lenyűgözve bámultam az elém táruló látványt, aztán a kezdeti csillogás alábbhagyott amint eszembe jutott Jack, és hogy neki is biztosan nagyon tetszene ez a különleges berendezés. A cuccaimat ledobtam az ágyamra, amit a költöztetők már korábban felhoztak ide a kérésemre. Többé már nem figyeltem a szoba szépségét, csakis a dolgaim kipakolására koncentráltam. Először a dobozoknak estem neki, és pár pillanat alatt ki is ürítettem a tartalmukat. A naplómat gondosan a párnám alá tettem, azóta írok bele amióta felkeltem a kómából. Ez is afféle terápia.
A Jack-ről és rólam készült képet a szintén felhozott éjjeliszekrényre állítottam. Őrülten boldogan mosolygunk a régi fotón, mind a ketten annak örülünk hogy végre gimibe járhatunk. Egymásba kapaszkodva állunk a régi sulink előtt, és ő titokban szamárfület mutat a fejem felett. Egyben elszomorít és boldoggá is tesz a kép nézegetése. Végül elfordultam tőle, mert a keserűség minden érzésemen felülemelkedett. Otthagytam a félig kipakolt cuccokat, és a fához léptem. Kezemet végigszántottam érdes felületén, aztán átbújtam az egyik ág alatt és elkezdtem felfelé mászni rajta. A közepe táján megálltam, és egy kényelmes ülőhellyé kialakított vastagabb ágra ültem. Hátamat a fa törzsének döntöttem, míg lábaim szabadon lógtak a levegőben. Odafentről mindent beláttam, és meglepődve állapítottam meg magamban, hogy bizony máris a szívemhez nőtt ez a "kuckó". Most vettem csak észre a szoba eddig eldugott sarkában porosodó dobozhalmokat. Valószínűleg a ház régi tulajdonosai hagyták hátra őket.
Az egyik doboz nyitva volt, és egy üveg nyaka kandikált ki belőle. Ha jól láttam akkor egy bontatlan vörösbor heverészett az ottfelejtett dobozban. Leugrottam a magasból, úgy értem földet akár egy ragadozó. Szemeimet végig a kiszemelt áldozaton tartottam. Felálltam és ruganyos léptekkel átszelve a távolságot máris a préda után nyúltam, kiemeltem eddigi fekhelyéről, aztán szemügyre vettem a címkéjét. Egy 1995-ös Merlot-ot tartottam a kezemben, ami tudomásom szerint egy eléggé nívós bornak számított. Nem mintha annyira értenék ezekhez a dolgokhoz, az én esetemben örülök ha van a lének alkoholtartalma. Szerzeményemmel a kezemben léptem az ablakhoz majd kikémlelve a napsütésbe, úgy gondoltam legjobb lesz ha a háztetőn fogyasztom el új barátomat. Kitártam az ablakot majd óvatosan kimásztam a ferde tetőre, ami biztonságosabb volt mint első ránézésre hittem volna. A nap hét ágra sütött, melege körülölelt amint ledőltem a tetőre, és felbontottam a bort.
- Ezt rád Jack. - mormoltam magam elé, amolyan köszöntőnek szánva az imént elhangzottakat. Igazából ha látná hogy miként teszem tönkre az életemet, nyilván kapnék két nagy pofont tőle, és egy alapos lebaszást amiért miatta képes vagyok mindent feladni. Az igazság az, hogy sokkal önzőbb okok vezérelnek, semmint az hogy Jack nélkül nincs értelme az életemnek. Amíg együtt voltunk, úgy éreztem hogy mellette nem kell erőltetnem magamat semmire. Ő elfogad úgy ahogy vagyok. Különleges tulajdonságok, és elvárható lányos dolgok nélkül. Igazából azért voltam mellette, mert az oldalán nem kellett megváltoznom. Kényelmesnek éreztem a jelenlétét, és nyugodtan kihívások nélkül élhettem a jól kitaposott életemet. Minden nehéz döntést ő hozott meg, a felelősség terhe is mindig az ő vállát nyomta. Ha kitaláltam valami hülyeséget ő támogatott benne, és soha nem mondta a szemembe ha valamit rosszul csináltam. Most pedig hogy nincs többé, hirtelen az a sok dolog amit eddig magasról leszartam, mert ő ott volt hogy elhárítsa őket, mind az én vállamra nehezedett. Én pedig egyre jobban megroppantam a súlya alatt. Nem akartam felelősséget vállalni semmiért, vagy döntéseket hozni. Még mindig az a gondtalan lány akartam lenni, aki helyett a barátja folyton elviszi a balhét.

Nagyot kortyoltam a keserű italból, jó érzéssel töltött el amint végigcsorgott a torkomon. Már alig vártam a kellemes zsibbadást, és a vele járó gondolkodás nélküli állapotot. Amikor minden annyira de annyira egyszerű, mintha a világ összes problémája messzire szállna, és nem marad más csak az a kellemes zsibbadás és a hamis boldogság. Lehunyt szemhéjaimon átsütött a nap melege, lágy szellő söpört végig a háztetőn. A költöztető kocsi most gurult le a platóról, ezzel is jelezve hogy most már végleg beköltöztünk a házba. A gondolataimat csak egy személy töltötte ki, és a fájdalom ami karöltve járt azzal az édes arcával. Szerettem őt? Jobban mint egy barátot? Nem volt alkalmam kideríteni. Amikor éppen több lett volna közöttünk, a sors máshogy keverte a kártyákat és Jack húzta a rövidebbet. Megint csak elvitte helyettem a balhét... Újabb korty bort gyűrtem le a torkomon, aztán a következőt. Odalentről anya csilingelő nevetését hallottam, és apa mély dörmögését. Boldogok voltak. Számomra annyira távolinak tűnt ez az érzés, mintha egy elérhetetlen délibáb lenne csupán. Akkor ott a tetőn feküdve nem gondoltam hogy valaha is újra boldog lehetek. A sötét gondolatok elárasztották a tudatomat, a saját lelkem rabja voltam, akár egy toronyba zárt hercegnő. Csak arra vártam hogy valaki megmentsen, de a helyzet az hogy az én hercegem akkor már halott volt. Én öltem meg őt.
Egy óvatlan pillanatban kicsúszott a kezemből az üveg, majd végiggördülve a tetőn gurult a szakadék felé. Bucskázott néhányat félúton a vörösbort szerte szét locsolva, aztán eltűnt a a tető peremének végén. Alig hallhatóan elkáromkodtam magamat, hiszen hagytam kárba veszni a palackba zárt boldogságomat. A nap kezdett égetni, a fejem pedig egyre jobban sajgott. Nem kaptam levegőt, a kezem megremegett és a szívem mintha több ütemet is kihagyott volna. Szédülni kezdtem, s az eddig biztonságos ferde tető most hullámzott alattam ahogy igyekeztem talpra állni. Az alkohol túl hamar végezte a dolgát, és ezúttal nem hozta azt a megnyugtató zsibbadást amit kellett volna. Pánikrohamom volt, legalábbis akkor azt hittem. De az is lehet hogy az idegösszeomlás mezsgyéjén egyensúlyoztam. Néhányszor megcsúsztam a cserepeken, úgy éreztem mintha földrengés lenne és az egész házat kettérepesztené. Azt hittem hogy a világ kifordult önmagából, holott egyedül én voltam az aki megváltozott. Ha Jack itt lenne... Minden egyes mondatom így kezdődött, aztán bepánikolva kiáltottam magamra hogy ő már nincs itt. Hangosan kapkodva a levegőt, estem be a nyitott ablakomon, szerencsére a puha pamlagra zuhantam. Úgy vergődtem ott akár egy partra vetődött hal, aki küzd a levegővel de úgyis tudja hogy nincs menekvés. Tudtam mi a teendő mégis nehezemre esett megmozdulni. Lassan húztam fel térdeimet hogy átöleljem őket, majd fejemet a két térdem közé szorítottam.
Próbáltam lecsitítani kalapáló szívemet, és a lélegzésemet a megfelelő mederbe terelni. A szívem úgy vágtatott a mellkasomban mint egy elszabadult vadló, és a remegés sem akart alábbhagyni. Percekig, de  az is lehet hogy órákig feküdtem ott az ablak alatt, próbálva kizárni minden egyes vele kapcsolatos emléket. Az idő mintha elmosódott volna akkor, csak én voltam és az egyre lassabban verő szívem. Észre sem vettem hogy sírok, csak akkor amikor már teljesen eláztattam a felsőmet. Elnevettem magamat, amolyan lányos hisztérikus módon. Azóta nem sírtam mióta a kórházban elmondták hogy Jack meghalt. Mintha végig magamba tartottam volna, a megfelelő pillanatra várva. Úgy tűnik ez a pillanat most jött el. Átadtam magamat az érzéseimnek, úgy bőgtem mint még soha azelőtt. Sirattam a barátomat, és a ki nem mondott szavakat. Sirattam a múltamat, és féltem a jövőmet. De a legjobban a régi Heloise-t sirattam meg. Aznap este ő is meghalt ott a kocsiban Jack kezét fogva. Mind a ketten együtt meneteltek a másvilágba....
Csoda hogy a szüleim nem hallottak meg, de az is lehet hogy nem tudtak mihez kezdeni. Eléggé kiszámíthatatlan voltam mostanában, nekik pedig fogalmuk sem volt, hogy hogyan kezeljenek engem. Tudtam hogy csak nyűg vagyok a hátukon de nem érdekelt. Egyáltalán nem érdekelt semmi. Lehet hogy a ház tette a dolgát, és végre használtak a hangszigetelt falak. A "kuckóm" megvédett a sajnálkozó pillantásoktól, és a felesleges kérdésektől. A szobám ajtaja csukva maradt. Miután nem volt egy csepp könnyem sem, és csak szárazon hüppögtem a pamlagon fetrengve, kinyitottam a szemeimet. A szobában már szürkület volt, a nap odakint készült alábukni a horizonton, hogy átadja helyét a holdnak.

 A szemem fájt, és égetett a sok könnytől, s abban is biztos voltam hogy feldagadt a sok dörzsöléstől. Homályosan láttam még amint körbekémlelve a villanykapcsolót kerestem. Tekintetem végigsiklott a szobán, át a fámon, a sarokba halmozott dobozokon, az íróasztalon és keresztül az ágyon, végül  pedig megállapodott az ajtó melletti kapcsolón. Valami nem stimmelt. Azt hittem hogy csak rosszul látok, vagy képzelgek így gyorsan odarohantam a villanykapcsolóhoz, és felkattintottam. A szememet hirtelen érte a fény, így egy pillanatra a fejem elé emeltem a kezemet és hunyorogva tompítottam az éles világosságot. Ez a pár mozdulat nem tartott sokáig, mert mindennél jobban kíváncsi voltam, hogy az iménti dolgot csak képzeltem e. Kissé félve fordultam az ágyam irányába, és a szívem hatalmasat dobbant amint megpillantottam a matracomon hasaló fiút. Elmélyültem meredt egy könyvbe, és ügyet sem vetett rám vagy arra hogy őt nézem. Egyáltalán észre vette e hogy rajtaütöttem? Velem egyidősnek tűnt, az időjárás ellenére farmer hosszúnadrágot viselt, és egy kötött pulcsit. Barna haja rövidre vágva, bőre színe fehérebb az itteni átlagnál. Ahogy jobban szemügyre vettem végre leesett hogy mit olvas olyan elmélyülten. A kezdeti ijedtséget, és félelmet valami egészen más vette át. Harag és megrökönyödés egyvelege szánkázott végig minden idegvégződésemen, és ez sarkallt arra hogy magabiztos hangon szólaljak meg.
- Te meg mi a fenét keresel a szobámba? Na és ki engedte meg hogy beleolvass a naplómba? - kérdeztem felháborodottan, kezemet a csípőmre téve, szemeimet összevonva mérgesen meredtem a betolakodóra. Úgy kapta fel a fejét mintha valami mély álomból ébredt volna, és szó szerint leesett az álla amikor rájött hogy hozzá beszélek. Meglepettebbnek tűnt nálam, ez pedig összezavart. Mi a fészkes fene folyik itt? Hogy jutott be a szobámba? Hosszúra nyúlt másodpercekig bámult engem leesett állal, én pedig őt készen arra hogyha rám támadna jól behúzzak neki egyet. Végül mintha észrevette volna hogy elég nevetségesen fest becsukta a száját, és felült az ágyamban.
- Hihetetlen hogy te látsz engem! - ennyit tudott kinyögni, és rá kellett jönnöm hogy egy elmebeteg tartózkodik a szobámban. Más magyarázat nem volt. Erőszakosan haraptam el a nyelvemet, mielőtt még hisztérikusan apa után kezdtem volna kiáltozni. Valami nem stimmelt, de halvány lila gőzöm sem volt róla hogy mi az.